tg-kapanyel-bk0210

A városok kertes részein sokan panaszodnak az etetőkből elmaradó énekesmadarakra. Az enyhe időjárás mellett az esetek többségében nem a vadászgató macskák, hanem a szarkák tehetők felelőssé. Tavalyelőtt én is végigjártam a szarka-kálváriát.

Azt a csatát megnyertem, de állandóan résen kell lenni, különben az énekes vs. szarka háborúban területük megőrzésében pátyoltjaimnak nem tudok segíteni. (Rögvest hozzáteszem, a szarka is énekesmadár.) Ahogy sokhelyütt, kertünkből is eltűntek a pintyek, rigók, cinkék, pedig teli etetők és itató is várja őket. Néhány bátor cinke kivételével nem látogatják a dióbéllel töltött kosarat, tágas etetőt, a verebek és a didergő galambok is elmaradtak.

A március és az április a madárvonulás fő időszaka; a költőhelyükre igyekvő madártömegek megérkeznek hozzánk, vagy átutazóban csak megállnak egy kis pihenőre, majd indulnak is tovább. Sietnek, mert az egyik legfontosabb feladat várja őket: utódokat kell felnevelni!

Mezei pacsirta fiókái

Bár a cél ugyanaz, mégis számtalan, különböző stratégiával találkozhatunk. Az egyik legsikeresebb költőfajunk a mezei pacsirta. Zseniálisan alkalmazkodott a monokultúrás mezőgazdasági technológiához; annak ellenére, hogy némely mediterrán gasztronómia egyik legkedveltebb csemegéje (tízezerszám csempészik át a határokon), állománya töretlenül gyarapszik.

Pelékkel viszonylag ritkán találkozhatunk, hiszen igen kis termetűek, ráadásul éjszakai életet élő rágcsálók. Hazánkban három (egyes források szerint négy) fajuk fordul elő: a nagy pele (Myoxus glis), az erdei pele (Dryomys nitedula), valamint a mogyorós pele (Muscardinus avellanarius), a negyedik faj a kerti pele (Eliomys quercinus) lenne, amely nálunk csak az Északi-középhegység karsztos vidékein fordul elő, de ott is csak szórványosan.